Barcsay Jenő születésének 125. évfordulója alkalmából a szentendrei Ferenczy Múzeum Centrum és a Magyar Képzőművészeti Egyetem két életműkiállítással emlékezik meg a 20. századi magyar festészet egyik meghatározó művészéről.
Barcsay Jenő (1900-1988) életének két meghatározó helyszíne Szentendre és a Képzőművészeti Egyetem. Az erdélyi születésű alkotó 1929-ben csatlakozott a Szentendrei Festők Társaságához, és lett a Szentendrei Művésztelep alkotója. Ettől kezdve tájábrázolása szorosan kötődik a városhoz és annak környékéhez. A Képzőművészeti Egyetem egyrészt tanulmányainak színtere, másrészt 1945-től harminc évig Barcsay munkahelye. A két kiállítás ezáltal
lefedi Barcsay egész életművét, kettős tükörben, mégis egységet alkotva, egymást kiegészítve mutatják be a nagy ívű pályát.
Ehhez hozzájárul az is, hogy a két tárlatot Szabó Noémi személyében közös kurátor jegyzi, aki Szentendrén Iberhalt Zsuzsával, a Magyar Képzőművészeti Egyetemen Bojtos Anikóval és Sturcz Jánossal együttműködve hozta létre a kiállításokat. Ezért is érdemes a két tárlatot együtt tárgyalni, mert bár a súlypontok, a megközelítési módok némileg eltérnek, az életmű egészét vizsgálva mégis mindkét esetben a tér (táj) és forma (ember) kompozicionális lehetőségéinek, illetve egymáshoz való viszonyának elemzése áll a középpontban.
A szentendrei Kmetty Múzeum Látványból szerkezet – A táj és test transzformációi Barcsay Jenő művészetében című kiállítása elsősorban
a Ferenczy Múzeum anyagára építve, tematikus egységekbe rendezve tárja a látogatók elé az életművet,
sorra véve annak fontos csomópontjait és problémafelvetéseit, mint például perspektíva és nézőpont, az emberi alak helye és szerepe, archaikus motívumok vagy a kép belső szerkezete. Ugyanakkor ez a mini tárgycsoportokra épülő rendezési elv izgalmas lehetőséget ad arra, hogy az eltérő időben keletkezett azonos tematikájú alkotások egymás mellé helyezése révén jól nyomon követhessük a művészi pálya fejlődési ívét, a látásmód alakulásának különböző stációit. A Magyar Képzőművészeti Egyetem Tökéletes egyensúly – Barcsay Jenő életműve új megvilágításban című tárlata inkább a kronologikus elvet követi az életmű bemutatásakor, emellett kiemelten fókuszál Barcsay mozaikművészetére és a Művészeti anatómia könyv korszakos jelentőségére.
Már a cím is kifejezi, hogy nemcsak nagyszabású retrospektív tárlat született, de igazi revelatív élményre is számíthatunk.
A számos köz- és magángyűjteményből összeválogatott anyag olyan, eddig sehol nem látott műveket mutat be, mint a miskolci mozaikkép, az Asszonyok egy az egyes arányú kartonja vagy az elveszett Evezősök pályamű színes vázlatai. De az egyetemhez köthetően Barcsay művésztanári tevékenységének nemzetközi jelentőségével is kiemelten foglalkozik a tárlat.
Barcsay 1945-ben lett az akkor még Képzőművészeti Főiskola anatómia tanára, ahol Székely Bertalan örökségére építve dolgozta ki saját módszerét.
Leonardóhoz, a műfaj megteremtőjéhez hasonlóan ő is autodidaktaként sajátította el a művészeti anatómia mesterfogásait.
Ennek a folyamatnak az összegzése az 1953-ban megjelent Művészeti anatómia, amely precíz, kidolgozott grafikái révén máig az anatómiaoktatás alapját jelenti a világ számos művészeti egyetemén. A kiállítás újdonsága, hogy Barcsay pedagógiai munkásságát a drezdai egyetem anatómia tanárának, Gottfried Bammesnek (1920-2007) az oktatási módszerével állítja párba, amely kiváló lehetőséget teremt arra, hogy az egyes anatómiai problémákat két különböző megközelítésben vizsgálhassuk meg.
Barcsay 1921-ben Vaszary növendékeként kezdi meg a tanulmányait, majd a mester kényszernyugdíjazása után Rudnayhoz kerül. Kettejük közül korai munkáira inkább Rudnay volt hatással. Kezdetben Barcsay is erős szociális érzékenységgel fordul a társadalom peremén élők felé, sötét tónusú portrékon jelenítve meg őket (A falu bolondja, 1923). Első párizsi útján Cézanne térszemlélete és formanyelve volt rá hatással, míg második utazásakor a kubista szemlélet. Mindez a szentendrei művésztelepen uralkodó konstruktivista látásmóddal kiegészülve együttesen alakítja ki Barcsay stílusát. Művészetének origója a természet és látható valóság leképezése, amelyet az elvonatkoztatás és formai absztrakció különböző szintjein szerkesztett újra. Képei nem történetet mesélnek, hanem látásmódot közvetítenek,
így válik a látvány szerkezetté, az organikus geometrikussá, az esetleges tudatosan felépített renddé.
A korai rajzos, dekoratív tájkompozíciókat felváltja a tér geometrikus síkokká redukálása, ahol vastag kontúrvonalak zárják körbe az egymástól élesen elváló világos és sötét foltokat alkotó térbeli formákat. A hosszan elnyúló frízszerű kompozíciókon a ritmikusan ismétlődő geometrikus alakzatokká egyszerűsített építészeti elemek (kapuk, ablakok, lépcsőfeljárók, erkélyek fragmentumai) aszimmetrikus csoportokba rendeződnek.
Ez a repetitív zenei szerkesztési elv a címadásban is visszaköszön: Ritmus kompozíció (1973), Kék ritmus (1966), Térritmus I. (1972-1973). Innen jut el Barcsay az utolsó korszakot meghatározó, a geometrikus absztrakciót a végletekig redukáló monokróm hatású művekig, ahol az uralkodó fekete szín maga a kozmikus végtelen, a tökéletes rend és béke megtestesülése. Így az 1982-es Műcsarnok kiállítás, ahol először lehetett látni ezeket a kései munkákat, nemcsak Barcsay életműve, de a magyar festészet további útja szempontjából is mérföldkőnek volt tekinthető. Barcsayra azonban nemcsak Szentendre,
nemcsak a művésztelephez köthető konstruktivista látásmód, de a szerb ortodox templomok ikonjainak világa is hatással volt.
Nagy témáit számos apró képsorozaton keresztül bontotta ki, amelyeket lakása, műterme falán csoportokba rendezve, mintegy ikonosztázt alkotva helyezett el. De Barcsay legkedvesebb munkája, a szentendrei Hamvas Béla Megyei Könyvtárban található mozaik (1970) is az ortodox templomok ikonosztázait idézi arany hátterével, triptichonos szerkesztésével.
Míg a tájábrázolás inkább a kisebb képformátumokban öltött testet, addig a figurális alkotások jellemzően megrendeléses, nagyméretű murális munkákhoz kapcsolhatók. Pedig a két téma kezdetben egyforma szerepet kapott Barcsaynál, ahogy
Rudnay kiemelt erénynek tartja tanítványa korai portréin azok lélekábrázoló erejét.
Az 1935-ös, később darabokra vágott Munkásnők című képen jelennek meg első ízben Barcsay jellegzetes konstruktív geometrikus formákká lecsupaszított erőteljes asszonyalakjai, akik végigkísérik az 1960-es évek végével lezáruló figurális alkotásokat. 1949-ben születik meg az Asszonyok című szénrajz, amely először a Nemzeti Szalon 1957-es Konstruktív törekvések című kiállításán volt megtekinthető. 1958-ban Dávid Katalin már mozaiktervként hivatkozik a műre, és ez irányítja rá Janáky István építész figyelmét, aki megrendeli az épülő miskolci Nehézipari Egyetem Könyvtára aulája számára.
Az Asszonyok azért is tölt be kitüntetett szerepet az életműben, mert Sturcz János legújabb, a naplókra alapozott kutatása szerint ez a kép Barcsay számára traumafeldolgozó szereppel bírt. A kép szélén magányosan álló, kezében kést tartó nőalakban Barcsay a tudathasadás miatt ön- és közveszélyessé vált testvérét ábrázolta.
Ahogy maga Barcsay megfogalmazta: „az utamat talán életem végéig ez a kartonom határozta meg”,
így a téma a későbbiekben is visszaköszön. A budapesti Nemzeti Színház (ma Pesti Magyar Színház) előcsarnokát díszítő 1969-es mozaik falikép is ennek az 1964-es miskolci muráliának a tematikus variációja. A korszakhatárnak és szintézisnek tekinthető 1970-es szentendrei üvegmozaik viszont már geometrikus építészeti elemekkel ötvözi ezt a konstruktivista figurális kompozíciót. Utolsó mozaikmunkája, az 1974-ben elkészült Újpesti fürdő számára tervezett, ma a Csillaghegyi Árpád Forrásfürdőben megtekinthető murália pedig – szakítva a korábbi faliképekkel – egyértelműen nonfiguratív, geometrikus absztrakt alkotás.
A két kiállítás együtt adja ki Barcsay Jenőnek, a 20. századi magyar képzőművészet egyik korszakosan meghatározó alakjának pályaképét, aki a klasszikus avantgárdtól eljutott a máig előre mutatónak ható neoavantgárdig.
A Látványból szerkezet – A táj és test transzformációi Barcsay Jenő művészetében című kiállítás a szentendrei Kmetty Múzeumban tekinthető meg 2027. január 3-ig.
A Tökéletes egyensúly – Barcsay Jenő életműve új megvilágításban című kiállítás a Magyar Képzőművészeti Egyetemen tekinthető meg szeptember 27-ig.
Fotók: Deim Balázs
A borítóképen Barcsay Jenő Szentendrei táj (tempera, karton, 49×68,5 cm, 1934-1935) című festménye látható.
